A Topmodell a barátnőmből ismert sudár szépség, Alice Taglioni ezúttal nem a vágy titokzatos tárgyát játssza, pont ellenkezőleg – egy rút kiskacsát, egy különc lányt, Alice Ovitzot, akit a ruháknál és a fiúknál jobban érdekelnek Woody Allen filmjei. 

 

 

Bizony: Alice 15 éves korában szeret bele végzetesen a szemüveges, mélynövésű zseni műveibe, és onnantól kezdve legfőbb életvezetési tanácsadóinak tekinti azokat. A Manhattan, az Amit tudni akarsz a szexről vagy épp a Rejtélyes manhattani haláleset sok esetben kapóra is jön számára, hiszen egyrészt nemcsak ő maga különc, családjának tagjai sem sokkal maradnak le mögötte, másrészt pedig a szív dolgaiban sem áll éppenséggel a helyzet magaslatán. Utóbbi szituáció megváltozni látszik, amikor Alice gyors egymásutánban két férfival is megismerkedik (egyiküket a kissé túlkoros Patrick Bruel játssza).

A Párizs–Manhattan már címével is Woody Allenre utal, ezenkívül a direktor műveihez hasonlóan sokat beszélnek benne, számos bolondos figurát vonultat fel, konkrét jelenetekkel is megidézi a Rejtélyes manhattani halálesetet, a hősnő vívódásaira pedig egy plakát-Woody válaszolgat legvelősebb aranyköpéseivel (sőt ennél sokkal többet is tesz, de az maradjon meglepetés!) – a film azonban közel sincs olyan érdekes, mint Woody Allen alkotásai. Sophie Lellouche forgatókönyvíró-rendező bemutatkozó nagyjátékfilmje kedves-unalmas romantikus komédia, melynek legfontosabb tanulsága, hogy bármennyire is akarjuk, Párizs (és a Párizs–Manhattan) nem Manhattan...