Üdítő retró

Bachir Lazhar (Mohamed Fellag) régimódi tanári eszköztára, az egyenes padsorok, az irodalmi szövegek tollbamondása és a néhány teljes természetességgel kiosztott saller az újdonság erejével hatnak a mindenfajta testi érintkezést tiltó modern pedagógiai módszerekhez szokott diákokra. Az új tanár a többiekétől eltérő személyisége és szemléletmódja láthatólag jobban segíti a gyerekeket abban, hogy túltegyék magukat osztályfőnökük halálán, mint például az osztályterem újrafestése, amit az iskolai vezetőség azonnal elrendel a szerencsétlenséget követően.

Közös hallgatás

A tanári kar hallgatólagosan tabunak nyilvánítja a történteket. Bachir Lazhar osztályát néha-néha felkeresi egy iskolapszichológus, de az eset megtárgyalása erre a pár alkalomra szorítkozik. A gyerekek egy-egy megjegyzése elárulja, hogy az öngyilkosság továbbra is foglalkoztatja őket, bár az, hogy néhányan még mindig az események hatása alatt vannak, csak két diáknál mutatkozik meg egyértelműen: a Simonnál (Émilien Néron), aki rátalált a holttestre és Alice-nál (Sophie Nélisse), aki fogalmazásában egyértelműen felelőssé teszi a tanárnőt az osztállyal szemben elkövetett tettéért.

Gyász és gyász

A film egyik legérdekesebb vonása, hogy teljességgel az élőkre, ha úgy tetszik a túlélőkre koncentrál. Az öngyilkosság indítékát például Falardeau tudatosan homályban tartja, Bachir személyes tragédiája pedig csak a film vége felé formálódik konkrét történetté, akkor is a bíróságon hangzik el, nem pedig privát helyzetben, neadjisten az osztályteremben. Az új és a régi tanár közötti legjelentősebb különbség éppen a kíméletesség/kíméletlenség frontján jelenik meg. Míg a tanárnő annyira sem kíméli a gyerekeket, hogy valahol máshol akassza fel magát, és ne az osztályterem közepén, addig Bachirnak eszébe sem jut saját tragédiájával terhelni őket.

Drámán innen

A rendező-forgatókönyvíró lemond egy jó csomó szívszorító, könnyes, kitárulkozó helyzetről, de bizonyos esetekben egyértelműen a beszéd mellett foglal állást – és nem tagadja, hogy diszkréciót és az agyonhallgatást néha ugyanolyan nehéz elkülöníteni egymástól, mint a szükséges szókimondást a fölösleges kíméletlenségtől.
Az alaphelyzet persze mindenképpen extrém, amolyan kellő körültekintést kívánó fajta, az események viszont végig a kezelhetőség keretein belül maradnak, a cselekmény egyik mozzanata sem lépi túl azt a kritikus határt, ahonnan kezdve végzetességről, drámaiságról lehetne beszélni. A rendező olyan erősen törekszik a tipikusan melodrámai helyzetek elkerülésére, hogy a talán túl nagy árat fizet: lemond az érzelmi feszültségről, elveszíti a dráma lehetőségét.

Szolid szimpátia

Az, hogy a "Lazhar tanár úr" Kanada 2012-es Oscar-jelöltje volt mindenképpen arra utal, hogy Philippe Falardeau érzékeny pontra tapintott. A pedagógiai alapelvek megkérdőjelezése a józan paraszti ész nevében, az öngyilkosság problémája, de a mintegy mellékesen behozott menekültügy is láthatóan alkalmas arra, hogy felkeltse a kanadaiak érdeklődését. Másrészről viszont a történet és az elbeszélésmód elég tompított ahhoz, hogy a kedélyek azért ne nagyon borzolódjanak, a provokációnak még a gyanúja se merülhessen fel.
Rokonszenves, finom film, hidegebb napokra mellékhatások és következmények nélkül ajánlható.