Az amerikai legendák mind ugyanarról szólnak: hogy az erős túlél, a gyenge elhullik. Ez az egyszerű elgondolás szükségképpen nyer egyszerű formát.

Egy westernnél nem illik sokat cicózni: adott, ki a jó fiú, adott, ki a rosszarcú, a végén lövöldöznek, és az egésznek az az értelme, hogy a legvisszamaradottabb gondolkodású, nyápic szerencsétlenek is átélhessék egy darabig, milyen keményöklű igazságosztónak lenni. A recept, persze, nem korszerű.

Manapság már westernt sem szokás első felindulásból forgatni. Illik egy kicsit eltöprengeni, mi volna, ha a szereplők emberek volnának, mindenféle jellemvonásokkal, meg motivációkkal – ama jó ill. rossz karakter hitelesebb megformálása céljából. Ha néha a jó coltjából is kifogyna a töltény. Ha volna neki árnyoldala. A rosszfiúnak meg valami indítéka arra, hogy rossz legyen.

John Hillcoat jelen dolgozatában persze lehet, hogy egy újnál is újabb trend érvényesül: francba a bonyolult jellemekkel, nem kellenek a komplikált karakterek, trükkös élethelyzetek. Legyen megint minden egyszerű, mint a kötél; a sok véres jelenet, a számtalan büdös és köpködő, jobbára részeg, ám talpig férfi jó ember végül nyuvassza meg a nem csak kegyetlen és aljas, de ráadásul folyton a tisztálkodásával elfoglalt főgonoszt, aztán a végén legyen melankolikus visszarévedés a régi szép időkbe, amikor olyan frankón ment a szeszcsempészet az alkoholtilalom sújtotta Egyesült Államok eldugott vidékein. Mert ez egy olyan western, amiben ők, a derék szeszcsempészek a hősök, nem a cowboy-ok. Főzik a kegyetlenül erős párlatot, viszik a gengszternek Chicagóba, de jut a korrupt rendőröknek is. Meg, persze, isszák a lőrét, befőttes üvegből, mint a vizet. Ők a Bondurant-fiúk. Ha valakinek nem tetszik a pofája, azt jól beverik, de amikor jön a szövetségi hatóság, amelynek képviselői nem csak mohóbbak a lokális zsernyákoknál, de kegyetlenebbek is, no, akkor aztán megmutatja a három kemény legény, hogy merre van a kifelé. Tűrik a gonosz szövetségi ügynök gyilkosságig is elmenő zsarolásait, de eljön a pillanat, amikor odacsapnak, s még a korábban félelemből elpártolt helybéli illegális szeszfőzdés szakma is melléjük áll a nagy leszámolásra. A legkisebb fiú eleinte nem annyira kemény, még szerelembe is esik a film folyamán, de végül felnő, és már nem okoz neki problémát az ölés, sőt a haldokló piperkőc felkoncolását is egész helyénvalónak találja. Van tehát fejlődéstörténet is. Amelyhez ezúton gratulálok.

Hogy mindez hangsúlyozottan megtörtént eseményeken alapul, s hogy a valóban élt Bondurantok egyik kései leszármazottja fogalmazta bestsellerré nagyfaterék hősiességét mit sem változtat a tényen, hogy legendát látunk, benne szép, klasszikusan macsó jóemberekkel, ördögien, sportból elvetemült gonosszal, szemlesütve pihegő fehérnépekkel. A felbérelt nagynevű színművészek elővezetik a létező összes szerep-klisét, élükön a szűkszavú hőst alakító Marlon Brandót alakító Tom Hardyval. Akin kissé lötyög a játékmodor – de a többiek gesztusait is láttuk már ezerszer, valahol máshol, ötven évnél nem fiatalabb filmekben.

Aki effélére vágyik, le ne maradjon róla.

A magam részéről csak ideig-óráig bírom elviselni az ilyesmit nevetés nélkül. Azért, amikor a végén vagy harmincan lövöldözik egymást lefelé, csak az egyedül fedezék nélkül álló Gonoszt (aki maga is egy rosszul sikerült karikatúra) nem bírják eltalálni az istennek se, azt nehéz komolyan venni. Szóval nem ajánljuk a szórakozás ilyes formáját azoknak, akik inkább humoros dolgokon nevetnének.