Ez a gondolatébresztő kanadai film felhasználja ugyan a szokványos szentimentális tanár-diák kliséket, de csak, hogy túllépjen rajtuk.

A címszereplő emigráns arab férfival ugyanis aligha lehetne a tanulás szépségéről s és a világ kulturális értékeire való rácsodálkozás megható voltáról szóló vagány propagandafilmet forgatni. Ahhoz Robin Williams kell, meg egy gondosan válogatott karakterekkel belakott patinás iskola.

Itt a helyzet sokkal prózaibb. Egy gondterhelt, szomorú férfi próbálja megnyerni egy gondterhelt és szomorú általános iskolás osztály bizalmát. Nem könnyű eset egyik sem. Az iskolába a tanév közepén érkezett férfi algériai menekült. Odahaza egy szándékosan előidézett tűzvészben elvesztette nem csak a fanatikus iszlám rezsimet kritizálni merészelő feleségét, de két gyermekét is. Akik éppen abban a korban volnának, mint ennek a vidéki alsó tagozatos osztálynak az ugyancsak súlyosan traumatizált tanulói. Ők ugyanis tanárnőjüket veszítették el, nem akármilyen körülmények között: az osztályfőnök a tanteremben követett el öngyilkosságot.

A könnyebbik út nyilván a felmerülő kérdések megválaszolása lenne. Hogy miért? És a válaszok megtalálásával feloldozást nyerne tanár, diák, néző – népszerű eljárás az ilyen amerikai filmekben. Philippe Falardeau kis remeklése viszont azzal szembesít, hogy nincs mindig válasz, csak újabb kérdések a kérdések mögött. Amit egy kislány esetleg jobban ért, mint a kész megoldásokból stratégiát formálni próbáló igazgatónő vagy a szakszerű technológiába vetett vakhit adta önbizalomtól duzzadó pszichológusnő.

Mint ahogy a valódi szenvedést megtapasztalt tanító érzékenysége is többet nyom a latban, mint az, hogy vajon mennyire tájékozott a legújabb pedagógiai trendek és oktatástechnikai fogások felől. És a lassan rokonszenvessé váló tanító bácsi nem vigasztalódik meg sem a melegszívű drámapedagógusnővel sem kedvenc tanítványa anyukájával. A tanítványoknak is ott marad nem csak a szeretett tanítónő hiánya, de saját, szokásos családi szörnyűségeik. Ám annak az életre szóló tapasztalatával mégis gazdagodnak, hogy az életet meg kell élni. A veszteséget is. Nem elkerülni, nem úgymond „feldolgozni” – vagyis működésbe hozni a társadalmilag elfogadott hárító mechanizmusokat –, nem átlépni rajta.

Hangsúlyos eleme a filmnek a tanár-diák viszonylatban minden testi kontaktust tiltó rendelet. Bizonyára van rá épeszűnek tűnő magyarázat, hogy miért is kell ennek így lennie (a testi fenyítés minden formájának tilalma, az utóbbi időben előtérbe került pedofil-esetek s egyebek), ám ez mit sem változtat azon a – fenyítésnél s molesztálásnál nem kevésbé beteges – helyzeten, aminek következtében mintegy szolgáltató-fogyasztó viszony keletkezik a tanár s tanítványa között. Egyik jelenetben szó szerint el is hangzik egy szülő szájából, hogy a tanár tanítson, a nevelést bízza rájuk. Ebben az egyszerre érthető, mégis elfogadhatatlan tilalomban összegződik a film állítása arról, hogy miként is lehet nekünk, embereknek léteznünk egymás mellett itt, ebben a világban. Hogy egymást sem lehet elkerülnünk, egymáson sem lehet átlépnünk, még ha erős is a késztetés.
Hosszú és keserves az út a filmvégi szerető ölelésig.

Ajánljuk: mindazoknak, akinek volt, van, vagy lesz kamaszodó gyereke.

Nem ajánljuk: azoknak, akik csakugyan azt képzelik, hogy a gyereknevelés merő technológia.